Farmos község Pest megyében, a Nagykátai járásban.

A település és környéke az itt talált régészeti leletek szerint már a honfoglalás előtt lakott volt. A falu a környék falvaihoz hasonlóan a tatárjárás alatt elpusztult. Első ismert birtokosa 1311-ben Csák Máté volt, majd halála után a Káta nemzetség birtokába került.

A falu első okleveles említése 1420-ból való. A török megszállás kezdetén a település a szolnoki Mirliva ház birtoka. A 17. században Farmost a teljesen elpusztult falvak között említik meg. 1700 körül Zólyom megyébőltelepítettek több családot a községbe, akik néhány évtized alatt elmagyarosodtak. Az 1727-es vármegyei jegyzőkönyv szerint a falu mai területét – többek között – Bene Ádám, Kozma Boldizsár, gróf Grassalkovich Antal és mások birtokolták. A 19. században az Ivánka-Kass-Matolcsy és a Vizy családok birtokolták.

A vasútállomásról a Rákóczi úton közelíthetjük meg a 3641 lakosú falu központját, mely a Rákóczi a Szelei és a Jászberényi út találkozásánál található. Itt helyezkedik el a polgármesteri hivatal, kertjében találjuk meg a hősök emlékművét. A Szelei úton figyelmesen átkelve a víztorony irányában haladunk. Hamarosan egy kis kaptatós jobbra nyíló úton közelíthető meg a valamikori Matolcsy-kúria. Az épületet a közelmúltban felújították, és jelenleg a Tápió Közalapítvány által létrehozott Vízparti Élet Múzeuma működik benne. A központból a Zrínyi úton haladva közelíthetjük meg a római katolikus templomot. A Rákóczi út felé elindulva néhány száz méter után elérjük a Sziki Tanösvény bejáratát. A Tápió-mente legtöbb gólyafészke ezen a településen található.

A település szülötte Kaszab Zoltán (1915–1986) entomológus, talajbiológus, az MTA tagja, 1970-től 1985-ig a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatója.

A közelben található a Mikolai-tó, melyet méltán nevezhetünk a környék gyöngyszemének.

Balatonakali (1954-ig: Akali) község Veszprém megyében, a Balatonfüredi járásban, a Balaton partján. A település eredetileg Szent István király korától az 1950-es megyerendezésig Zala vármegyéhez tartozott.

A Balaton északi partján fekszik. Természeti adottsága a Balaton gazdag halállománya, a dús vízparti legelők, és a vadban gazdag part menti erdők. A mediterrán jellegű éghajlat kedvez a szőlőtermesztésnek is.

A terület az őskortól lakott. Évszázadokon keresztül kelták és rómaiak éltek itt, a római korban Pannónia provincia része volt.

Az Árpád-korban a fehérvári uradalomhoz tartozott, mint Dörgicse része (először Dergecheként említik 1055-ben). Szent István király a Szent Korona és a koronázási jelvények őrizetét a fehérvári őrkanonokokra bízta, akik ezen szolgálataikért hatalmas birtokokat kaptak, ezek között volt a falu is.

A török hódoltság alatt a település elpusztult, kétszáz évig lakatlan maradt. 1807-ben I. Ferenc a piarista rendnek adományozta a területet, a rend telepítette be újból. Az 1945-ös földosztásig a rend tulajdona volt. Balatonakaliba költöztek Ság-puszta lakói is, amikor annak helyén a zánkai gyermek- és ifjúsági üdülő épült.

Az egyutcás falucska mára üdülőfaluvá fejlődött.A 2011-es népszámlálás idején a lakosok 76%-a magyarnak, 2,9% németnek, 0,2% cigánynak mondta magát (23,6% nem nyilatkozott; a kettős identitások miatt az végösszeg nagyobb lehet 100%-nál). A vallási megoszlás a következő volt: római katolikus 45,6%, református 6,2%, evangélikus 6,2%, görögkatolikus 0,6%, felekezeten kívüli 6,7% (34,3% nem nyilatkozott).^[3]